Az akadémiai könyvtárosok nemcsak a könyvekkel bánnak ám ördögien, hanem a tűvel és az ollóval is! Tegyék próbára őket, és készítsenek könyvjelzőt, karkötőt, melltűt, legyezőt és ridikült, vagy kikapcsolódásképp színezzenek korabeli divatképeket!

Legyező

Régészeti leletek bizonyítják, hogy legyezőt már az ókorban is használtak – rituális és praktikus célokra egyaránt. Az összehajtható legyezőt valószínűleg Kínában és/vagy Japánban* találták föl, innen került Európába, ahol évszázadokon keresztül szintén rituális kelléknek, illetve az elegáns hölgyek díszes – és praktikus – öltözékkiegészítőjének számított. Nem csoda, ha kialakultak „alternatív” felhasználási módjai is – mint például a legyezőnyelv,  hiszen „alig van könnyebb módszer az érzelmeket titkon, mások előtt észrevétlenül kifejezni, mint épen (sic!) a legyező különféle mozdulatai által.”

* ezt a vitát még nem sikerült eldönteni

A témáról bővebben:

A legteljesebb virágnyelv és más titkos nyelvek, Budapest : Ikva, 1991. Készült a “Legujabb és legteljesebb virágnyelv” és a Legyező és szinek jelentősége” című kiadványok alapján

Kovács Ferenc, Rédei Judit, Tompos Lilla, Török Róbert: Fardagály és kámvás rokolya :  divat és illem a 19. században, Budapest : M. Keresk. és Vendéglátóip. Múz., 2010.

Retikül

A legyezőkön kívül divat volt a karra akasztott ridikül: egy hímzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az illatos flakont, a fésűcskét, a tükröcskét, a karmin- és szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát, s rendesen egy miniatűr könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grécourt vagy La Fontaine regéit, nonpareille betűkkel, acélmetszetű pikáns képecskékkel.

Jókai Mór: A két Trenk

Kráczka is elméncz akart lenni. Anyjának ridiküljét messze ki nyújtott jobjába vette, ’s azt Paulina’ háta megett csóválta, és Friczet majmolva dunnyogá, kelletlen, magának tetsző vicsorgással: „ne féjjen a’ kis- asszonka ; én mán nyakon csíptem űkemit.

   Clauren: A’ Liló-Halacska

Melltű

Borsszem Jankó, 1909. július-december (42. évfolyam, 27-52. (2169-2194.) szám